Gyermeknevelés

Ülök a kocsiban, vezetek, a gyerekek mögöttem bekötözve csendesen szemlélik a suhanó nagyvilágot – az anyaság áldott pillanatai ezek – amikor is forgalmi helyzet adódik. Egy gyors infarktus után, egy agyvérzés közeli állapotban kicsúszik a számon, egy csúnya szó. Olyan közepesen csúnya.
 

Szülőként és pedagógusként is fontos számomra, hogy mit esznek a gyerekek az iskolában. Mostában sokat lehet erről is olvasni, hiszen mindenkit érdekel a téma.

Furcsa ez a kettősség, ami a változás körül van. Egyrészt, mindenhonnan árad felénk a változás magasztalása, nem győzik az okosok eleget hangoztatni, hogy a változás jó, a változás kell, hisz az maga az élet, még akkor is, ha te ott abban a percben bele is gebedsz. Másrészt nőként, amikor anyává lesz az ember, megjelenik valami ostoba össznépi nyomásgyakorlás, ami minden apró változást az orrod alá dörgöl, és közben nem győz sóhajtozni, hogy hát ez így nem lesz jó.

Történt egyszer, hogy 31 éves lettem és elmentem egy hétvégi programra, ahol találkoztam egy-két lánnyal. Jó család jól tartott gyermekei, akik vadonatúj kocsival jártak az egyetemre és nappali tagozatom szereztek jogi diplomát. Lenéztek engem a levelezős kommunikáció szakos diplomámmal együtt. Marha rosszul esett az eset, úgyhogy fogtam magam és felvételiztem.

Egy frontális ütközéshez hasonló hatása van az egy éven aluli gyermekre, ha valaki megrázza. A kisbaba még nem tudja megtartani a fejét, az ide-oda billeg erős gyorsulásokkal, lassulásokkal, miközben az agy csúszkál a koponyán belül.

Nemrégiben a játszótéren arra lettem figyelmes, hogy két kislány – olyan 6-8 évesek – elkezdik pátyolgatni az én másfél éves lánykámat. Ahogy úgy figyelgettem őket, lassan összeállt a kép.

Kisgyerekes anyukák, ha vásárlásról van szó, négy szint elérésére képesek. Van a kezdő, a középhaladó, a haladó és a szuperhaladó. A szuperhaladó az, amikor fogja magát az ember, másra bízza a gyerekeket és egyedül megy vásárolni. Na, az maga a zen, csak sajnos viszonylag ritkán megvalósítható.

Az óvodai pályafutásunk harmadik hetének pénteki napjára vacsora meghívásom volt, a barátnőmnek születésnapjára (Isten éltesse!). Megbeszéltem, leszerveztem a vigyázókat, leszedtem a szekrény tetejéről a magas sarkút, előhalásztam egy szép ruhát, leporoltam a sminkkészletem és elmentem a gyerkőcért az oviba.

Amikor én kicsi voltam, azt gondoltam, hogy én bizony mindig meg fogom védeni a gyerekem! Legyen bármilyen búja, bánata. Az én anyukám – bölcs asszony lévén, ma már tudom – sosem, vagy csak nagyon ritkán avatkozott be abba, amikor valahol, valamiért konfliktusba keveredtem.

Sokan sokat beszélnek, írnak a gyermeknevelésről. A neten, tévében, iskolában, óvodában. A csapból is az folyik, ki hogyan fejlessze gyerekét. Milyen különórákra járjon a gyerek, vagy éppen ne járjon. Sokan sokat beszélnek a gyerekek lelkéről is. Mindenki mondd jobbnál jobb ötleteket, trükköket. Hogyan óvjuk, mire vigyázzunk.

Ezen a héten nagyon sok cipőcskét bekötöttem. Valószínűleg így lesz ez még néhány hétig, míg minden kis elsősöm megtanulja a masnizást. Sok szülő küzd azzal, hogy nem tudja, mit is várhat el a gyermekétől bizonyos életkorban. Az édesanyák szívük melegével sajnálják és óvják kicsikéjüket, nehogy túlságosan le legyen terhelve. „Olyan picike még!” mondják…