Bár napjainkban érezhetően a mesék reneszánszát éljük, soha ennyire népszerű nem volt a mese műfaja, mégis sokan sokfelől közelítjük meg. Vannak, akik kizárólag a gyerekek műfajának tekintik, s a kortárs műmesék közérthetőbb, oktató, fejlesztő stílusát részesítik előnyben.
Mások „mesebeszéd”-ként az álmodozás, fantáziálás, merő képzelgés fikciójának tekintik a meséket, melyet nem kell, s nem is lehet komolyan venni.
A népmesékre valójában egyik elképzelés sem igaz. Valójában e tévedések hátterében az évszázados-évezredes távolság áll, mely megváltoztatta az emberi látásmódot, gondolkodást, a hétköznapi kommunikációt, a kulturális értékeket, mindent, ami társadalmilag körül vesz bennünket. Így vált a népmesék nyelvezete és világképe vajmi kevésbé érthetővé a hétköznapi olvasó számára.
Akkor miért ragaszkodunk mégis e kőkorszaki ásatásokhoz?
Hiszen pont e tény, hogy életben vannak s egyre szélesebb körben terjednek a népmesék, igazolja, hogy valami mégis lehet e szövegek mélyén. Ez a valami pedig, az emberiség kollektív tapasztalatának tudástára. Ha elképzeljük, hogy százezrek fejbólintása kellett ahhoz, hogy egy-egy mese igaznak találtassék (különben a mesemondó nem mesélhette volna tovább), joggal fordulhatunk alázattal és erőteljes kíváncsisággal a mesék bölcsessége felé.
A mesék ugyanis abból a korból származnak, amikor még REND volt, az emberek teljességben tekintettek a világra, nem volt széttöredezve a kultúra, a hitrendszer, a viselkedési és gondolkodási módok, hanem minden egységben és egylényegűen ugyanazt a rendezettséget mutatta meg számukra népművészetben: költészetben, dalokban, viseletben; hit és szokásrendszerben.
Nagy örömünkre a mesék pont ezt a tudást őrzik a rendről, a teljességről, s azt, hogy minden rendbe hozható.
Ha a mesék ismerik a rendezettség állapotát, hogy lehet, hogy anyaként kevés jó példát találunk, sőt az igazán valamire való anyák a mesék elején nagyon gyorsan meghalnak. Mi lehet ennek az üzenete?
Először is feltehetjük a kérdést: mitől jó egy anya? Mert ugyan nincs túlsúlyban, de a mesék erre is választ adnak:
- A jó anya önzetlenül kíséri és segíti gyermekei kibontakozását, és méltó módon - hamuban sült pogácsával - engedi el őket a szülői házból, ha eljön az ideje. pl. Derék Jankó és a kemény kenyér
- A jó anya, elfogadóan támaszt nyújt, de nem a saját elképzeléseit erőlteti, s tanácsokkal halmozza el, hanem elvezeti a gyermekét a saját megoldásáig. pl. Piros malac
- A jó anya képes a fia választottját megkérni, közben járni a fiú érdekében.
- A jó anya kétségkívül végtelen türelemmel táplál, pl. Fehérlófia, Veres tehén
- S a jó anya feladata a nőiség titkaiba is beavatni a lányaikat, ahogy Tündér Erzsébet teszi A táltoskanca és a libapásztorlány meséjében.
Ugyanakkor több ezer mese szól arról az ambivalenciáról is, amellyel az anyák kötődnek gyermekeikhez, és több ezer mese mutatja meg ennek másik oldalát is: a gyerekek ambivalens viszonyát édesanyjukhoz. Persze a legjobb anyának még a mesékben sem csak szerető, kedves és odaadó arca van - éppoly erőteljes a haragos, szenvedélyes, sötét indulatokkal terhelt másik arca is. Mégis ettől szenvedünk anyaként a legjobban, szeretnénk minden helyzetben jól reagálni, konstruktívan, bölcsen és főleg higgadtan kezelni a gyerkőceink hajmeresztő dolgait. Mivel emberek vagyunk, s nem gépek ez lehetetlen!
Sajnos azt tapasztalom, hogy manapság hajlamosak az anyák túlzott elvárásokkal ostorozni magukat, kibillentve magukat a túlgondoskodó, túlféltő anyaság irányába, attól való félelmükben, ha nem felelnek meg a kor és a saját túlidealizált anyaképüknek, ártanak a gyermekeiknek.
A mindig vigyázó, óvó, simogató anya a tejfogak korának anyja. A felnövekvés során eljön az a pont, amikor a „gyermek”, vagy inkább tinédzser beavatása a felnőtté válásba elkezdődik.
A mesei bölcsesség világosan üzeni, hogy a túl jó anyának egy ponton meg kell halnia. Ijesztően hangzik ugye, de valójában ez azt jelenti, hogy csupán a tökéletességre vágyó, túlszerető, mindent megbocsátó anyarészünknek kell háttérbe szorulnia a gyermek számára. Pont azért, hogy ne egy rózsaszín álombuborékban nőjjön fel, s idővel rázáruljon a mamahotel ajtaja.
A mesék őrzik e tudást. A tudást, hogy ennek így kell lennie. A hősnek vállalnia kell az egyedüllét feladatát, tűrni kell az élet viszontagságait (mostohák, és féltestvérek gyötrését) ahhoz, hogy képessé váljon megvédeni magát, útnak indulni, megedződni a sokkal nagyobb veszélyekkel szemben. Ehhez ki kell fejlesztenie a veszélyre, intrikára, agyafúrtságra figyelő tudatosságot.
A túl jó anyát hagyni kell meghalni - megőrizve magunkban gondoskodása melegét -, hogy az új, tisztábban látó belső anya (intuíció) megszülethessen, mely azt látja, ami valójában van, s azt, mit kell tenni a világban való boldoguláshoz, immár érett felnőttként.
A mese világosan tudtunkra adja, hogy a jó anya tovább él egy bábu, gombolyag, virág képében, s nem hagyja teljesen magára a gyermekét.
Ehhez képest a mostoháktól mintha hemzsegnének a mesei történetek, s ennek az az oka, hogy a mesék mindig problémákkal foglalkoznak.
A valóságban általában nem a „jó" anya jelent problémát, hanem a jó anya hiánya. A mesék pedig nem azt vetítik elénk, ami rendben működik, hanem azt, amit rendbe kell - mert rendbe lehet - hozni. S a mesék egészen pontosan megmutatják azt is, miképpen lehetséges mindez.
Valójában mindannyiunkban laknak ilyen-olyan mostohák, mert az anyaság csak így lehet egy gyönyörű fejlődési folyamat minden nő számára.
Jakab Csilla - Pantarhei-coaching
- Pécsimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
